„Mindenki rohan, mint a fejetlen csirke” – a válogatottal is történelmet írna a Finnországban már csapatkapitány magyar hokis

A magyar jégkorong egyik legnagyobb ígérete a májusi, dániai elit-világbajnokságra készülő férfiválogatott bő keretébe is behívott Horváth Bence. A sok kiváló hokisunkhoz hasonló utat bejáró, Székelyföldről induló és a fehérvári akadémián kikötő 21 éves támadó 15 éves kora óta Finnországban pallérozódik, több mint eredményesen. 

A következő két évre már profi szerződéssel rendelkező csatárral a hokiválogatott pénteki, leendő vb-házigazda dánok ellen kétgólos vezetésről elvesztett felkészülési mérkőzése után beszélgettünk Miskolcon.  

Nem mindennapos történet, hogy a sportági nagyhatalom Finnországban egy magyar jégkorongozót nevezzenek ki csapatkapitánynak. Mesélne erről egy kicsit? 

Az első magyar felnőttválogatott behívóm, a tavalyi, pozsonyi olimpiai selejtezőtorna előtt szólt a finn U20-as vezetőedzőm a Jukuritnál, hogy ők is rám gondoltak, illetve megszavaztatták a csapattal is, és hát tizenkilencen rám szavaztak. Hogy ez minek köszönhető? 

 Szóval szerintem ezek egyvelege miatt ért ez a megtiszteltetés. 

A kiemelkedő munkamorál alatt mit értsünk pontosan?

Eleve egy nagyon kemény nyári alapozás ágyazott meg ennek az egésznek, ami esélyt adott arra, hogy fizikálisan maximálisan rendben legyek. Munkamorál alatt lehet azt érteni, hogy ez a nyár például rengeteg mentális nehézséggel járt, de amikor nincs kedved, akkor is menni kell, és én mentem is leszegett fejjel. Illetve talán az attitűdömet emelném még ki, hogy amikor jégre lépek, akkor igenis kirakok mindent, ami bennem van. Hál' Istennek, van egy nagyon jó támadópotenciálom, rendelkezem egy olyan „skill-szettel”, vagyis technikai repertoárral, amellyel ha a munkát összekapcsolom, az nagyon messzire vihet, remélhetőleg még a mostani szintnél is messzebbre. Ez egy nagyon jó kiindulópont. 

A juniorbajnoksággal párhuzamosan a profi felnőttligában is bemutatkozhatott, sőt egyből kapott is 23 meccset debütálásként. Nagyon nagy volt a szintugrás?

A finn junior liga eleve egy tempós bajnokság, nyilván sok fiatallal, mindenki megy, mint a fejetlen csirke, hogy kiharcolja magának a helyet. A profi élvonal, a Liiga ehhez képest sokkal szervezettebb. Nem sebességben volt tehát a legnagyobb különbség, hanem abban, hogy elhiggyem, én erre a szintre már megértem, és megnyugodjak. Meccsről meccsre egyre több önbizalmam lett, és egyre nyugodtabb voltam a koronggal, így lassan rájöttem, hogy én teljesen idevaló vagyok, akkor már nem volt rajtam stressz. Nyilván egy egészséges, természetes drukk minden meccs előtt van az emberben, de egy idő után már nem volt bennem semmilyen félsz. 

Számít, hogy beszéli-e a nyelvet?

Nagyon sokat segített, hogy már beszélek finnül, igen. Talán ennek is köszönhetően remekül befogadtak a srácok a felnőttcsapatnál, és ezek együttesen lényegesen megkönnyítették ezt a lépcsőugrást. 

 Karácsony után pedig már egyre több bizalmat kaptam, és úgymond, bennragadtam a kezdőcsapatban, aminek nagyon örültem. Meg persze az sem mellékes, hogy végül a Lahti Pelicans elleni osztályozós párharcban ki tudtuk vívni az élvonalban maradást: kevés csapat mondhatja el magáról, hogy győzelemmel és sikerélménnyel zárja a szezont – rajtunk kívül tulajdonképpen csak a bajnok –, ennek eredményeként a válogatotthoz is jó szájízzel tudtam csatlakozni. 

Fizikalitásban mekkora különbséget érzékelt? 

Nyilván más, amikor 18-19 évesek között játszol, mint amikor szembejön egy harmincéves klasszis a pályafutása minden rutinjával. A fő különbség inkább az, hogy ők jóval kisebb energiabefektetéssel is ugyanolyan jól meg tudják csinálni a feladatukat. Ez viszont természetes tanulási folyamat: a tapasztalat és rutin olyan dolgok, amiket csak egyre több mérkőzéssel és évvel lehet megszerezni.

A magyar férfiválogatottnál mik az első benyomásai? Elvégre mégiscsak egy elit-világbajnokságra készül a csapat...

Mindaddig, amíg hiszünk a rendszerünkben, amit kidolgozott nekünk a stáb, addig van esélyünk, és akár a nagy halak ellen is képesek lehetünk helytállni, pontokat rabolni. A középcsapatok ellen pedig, mint például Dánia, Norvégia, jó esélyeink is lehetnek. Például pénteken, Miskolcon is, amíg megvolt a hitünk és a játékrendszerünk a dánok ellen, két góllal vezettünk, csak aztán ingyen gólokat adtunk nekik – ha mi valahol elcsúszunk, és elkezdünk eltérni a szisztémánktól, az fordulópont lehet, mert az ilyen kaliberű elitcsapatok megérzik a vérszagot. Szóval 

Az, hogy egy teljes sornyi kulcsember – például Sofron István, Sebők Balázs, Bartalis István, Stipsicz Bence, Varga Balázs, Nemes Márton – kiesett sérülés vagy egyéb okokból, az önöknek, fiataloknak ilyenkor inkább lehetőség vagy inkább nehézség?

Kicsit is-is. Nyilván nagyon hiányoznak ezek az emberek, főleg a tekintélyük az öltözőben – nekem személy szerint például a legjobban Sofron Istváné. Rendkívül jó érzés volt, hogy úgy tudtam idejönni a válogatotthoz, hogy az öltözőben ilyen figurák vártak, akik a magyar hoki legendái. Szóval ők nyilván hiányoznak, ugyanakkor vannak mások, akik fellépnek a helyükbe. Például én is próbálok a fiatal korom ellenére néha-néha előrelépni, a többiek is, és így megyünk előre, együtt – ez a recept, ebből kell főzni!

(Nyitókép: Nagy Gábor Sándor/MJSZ)